A gobelin
E
sokunk által szeretett, csodált és gyakorolt textilműves technika
egyrészt a dekoratív, művészi igényességgel szövött, valamint
a mesteri kezek által hímzett, avagy varrott kárpitokra
vonatkozik. Holott maga a két eljárás jelentős különbözőségeket
mutat, s csak a történelem viszontagságainak hálójában - mint
annyi minden más elnevezés is - a köznyelvben összemosódott.
A mára leginkább
professzionális szintre korlátozódott és hagyományozódott szövött
gobelinek, avagy szövött kárpitok szövőszéken történő eljárását
utánozza az úgynevezett gobelinvarrás, azaz a varrott kárpitok
rámán való elkészítése. Nagyon fontos a két eljárás történeti
és technikai különválasztása; eredetileg ugyanis gobelin elnevezéssel
a XVII. századi párizsi Gobelin fivérek műhelyéből
kikerült szövött kárpitokat illették. Sőt e francia tradíció máig
olyannyira erősen él az „őshazában”, hogy az egykori királyi manufaktúra,
majd annak leszármazottja által készült alkotásokat tekintik csakis
valódi gobelineknek a franciák és minden más – akár régebbi korokból
származó, azonos eljárással készült művet – franciául „tapisserienek”,
olaszul és spanyolul „arrazzinak”, azaz falikárpitnak neveznek.
Az „arrazzi” elnevezés pedig egyenes ágú leszármazottja az Arras
városában működő kárpitműhelyekből kikerült műremekeknek. 1477
körül Galeotto Marzio itáliai humanista ugyanakkor egy történelmi
jelenetekkel díszített kárpitról ír, ám e korból még jó néhány
helyen találunk feljegyzést „tapezzaria”, vagy „tapeti” néven.
A magyar nyelvben a kárpit kifejezés már a XIV. század végén,
a Besztercei szójegyzékben „carpoltos”, azaz kárpit - mint díszes
szőttes, mely a falak nyílásait kész beborítani -, olvasható.
A XV. században, azonban Bethlen István fejedelem saját végrendeletében
rendkívül találóan „házöltözetnek” nevezi a rideg falakat beborító
kárpitokat. (Középkori feljegyzésekből kiderül, hogy a szövőművesség
hagyományai már léteztek a középkori Magyarországon, mely a kor
haladó szellemű, művészetszerető nemességéről árulkodik. Egyes
források szerint a magyarok kárpitszeretete az ősi magyar otthonból,
az ún. „sátorenteriőrből” származik, és képtípusaik a szkíta időkről
vallanak, mely a korai kereszténység és a kozmikus látásmód különleges
ötvözetét adta.) Egy biztos, hogy a középkorban az egyik legdrágább
műalkotásnak számított, hiszen borsos ára függött a szövés sűrűségétől,
a fonal minőségétől. Értéke oly nagy volt, hogy például Bajazid
török szultán Merész Fülöp burgundi herceg fiáért, Nevers hercegéért,
váltságdíjként arrasi haute-lisse technikával - azaz álló szövőszéken
-, készült kárpitot követelt.
A kárpit. Nicolaus de Larmessin,
1695
|
|
A
varrott gobelinek jóllehet stílusukban és hatásukban
hasonlítanak szövött testvéreikre, azonban kanavára, azaz egy
speciális textilfajtára tűvel öltve készülnek. A kanava lyuk méretétől,
vagyis az öltések méretétől és módjától függően beszélünk „point
de Cyr”, „petit point”, „point de Hongrie” - azaz magyar öltés,
mely a világszerte híres magyar úrihímzés egyik alapöltése -,
illetve az ezekből kialakult „gobelin-öltésről”, melynek számos
változata létezik. A történelem folyamán persze, ahogy változott
a társadalmi berendezkedés, változtak a művészetek és azok szerepe
is. Így vált az egykori falakat beborító nagyméretű falikárpitból
és baldachinos ágyak függönyeiből, bútorkárpit, párnahuzat, hogy
végül finom kezek által megmunkált, faliképekké, apró, csodás
ajándéktárgyakká váljék eme ősi technika.